Pézsmatulok (Ovibos moschatus)

Az utolsó jégkorszak vége felé, amikor megjelent az ember, sok állat eltűnt az északi féltekéről. Ám a pézsmatulok nem tartozik közéjük, mert olyan élőhelyet talált magának, ahová a ragadozók sem igen merészkedtek utána, sőt jó ideig az ember sem tudta követni.

Mintegy 10 000 évvel ezelőtt a tengerek szintje alacsonyabb volt, mint ma, és a Bering-szorosba nyúló Seward-félsziget része volt az Észak-Amerikát Ázsiával összekapcsoló széles földnyelvnek. E szárazföldi hídon sok állatfaj lépett az Újvilágba, és nyomukban az ember. Annak idején a kopár síkság tundranövényzete számos nagy növényevőt tartott el: mamutok, lovak, bölények, antilopok, rénszarvasok legelésztek ott. És rájuk vadásztak a kor ragadozói: a barlangi oroszlánok, a hiénák, a hatalmas barlangi medvék és a farkasok. És ott volt egy különös, rövid lábú teremtmény, a pézsmatulok (Ovibos moschatus) is, amelynek olyan a bundája, mint valami tépett rongyszőnyeg.

Testfelépítés
A pézsmatulok kisebb termetű, mint amekkorának azok gondolják, akik csak képen látták. A felnőtt bika zömök, marmagassága 1,5 méter, hossza 2,5 m, a tömege 300-400 kg körül van, vagyis alig a fele egy bölényének. Neve ellenére nincs pézsmamirigye, és nem is tulok, azaz nem a szarvasmarhák rokona - a tülkösszarvúak családján belül külön alcsaládba (Ovibovinae) sorolják -, s közel áll a kecskékhez és a juhokhoz. A vastag zsírréteg védi őket a hidegtől. A nőstények kisebbek, testtömegük 200-300 kg, marmagassága 1,30 m, hosszuk 2,30 m. Mindkét nem visel szarvat. A hímek szarvtöve azonban szélesebb. A szarv 4-6 hetes korban kezd kifejlődni és a 6. életévben éri el a teljes nagyságát.

Elterjedés
A jégkorszak idején sem élhetett túlságosan nagy számban, de miközben a mamutok, a lovak és más állatok eltűntek, a pézsmatulok és a rénszarvas még itt van körülöttünk. A tudósok nagy része egyetért abban, hogy a jégkorszak idején az állatvilág sorsát két fontos esemény: a lehűlés és a legsikeresebb ragadozó, az ember térhódítása alakította. A jégkorszakban a talaj lehűlt, a vegetációs időszak rövidebb lett, ezáltal a bőven termő gyepek visszaszorultak, a helyükön terméketlen tundra alakult ki törpecserjékkel, sásokkal és más hidegtűrő növényekkel, és sok állat képtelen volt alkalmazkodni az új környezethez. A zsákmányszerző ember feltehetően meggyorsította távozásukat.
A pézsmatulok ma kizárólag az Északi-sarkvidék tundráin, a Föld talán legzordabb feltételei között él. Kis csoportokban járja a völgyeket és a dombokat. Elviseli a 6-10 hónapig tartó tél olykor mínusz 70 Celsius-fokos hidegét és viharos szeleit. A rénszarvas is sokfelé megél a magas északon, de a Peary-földön, a Föld legészakibb szárazulatán csak a pézsmatulok képes életben maradni. Ezen a vidéken, ha egyáltalán élnek növények, csak néhány centiméter magasra nőnek, és csupán a nyár 5-6 hetében fejlődnek. A csekély tápértékű növényekből a pézsmatuloknak nagy mennyiséget kell elfogyasztania, s ebből is csak úgy tud megélni, hogy a végsőkig tökéletesítette az energia megőrzését.

Életmód
A felnőtt állatok lába rövid, a testük nehézkes, nem alkalmas arra, hogy mély hóban járva nagy utakat tegyenek meg. A telet a vékony hóval borított területen töltik, hónapokig csak az ottani hitvány növényzetet legelik, s eközben a nyáron felhalmozott zsírtartalékukat élik fel. Még a kis pézsmatulkok is az anyjuk által hevenyészett vacokban jönnek világra. A tél tehát a kitartás ideje. Amikor a völgyekben már túlságosan mély a hó, a pézsmatulkok a szélfútta dombtetőkre menekülnek, és ott töltik a telet. Anyagcseréjük lelassul, de enniük kell, mert a túléléshez több energiára van szükségük, mint amennyit zsírtartalékaikból mozgósítani tudnak. Életük felét téli környezetben töltik, 1 négyzetkilométernél kisebb területen. A nyár számukra a táplálkozás ideje. Mihelyt a hó eltakarodik, és sarjadni kezd a friss zöld növényzet, a nyáj téli szálláshelyéről a völgyek felé húzódik, ahol az állatok sásféléket, füveket, lombleveleket, vadvirágokat és zsurlókat legelnek. Valóságos „evőgépként" lassan legelészve haladnak előre, s ahogy telnek a hetek, a borjak egyre önállóbbak lesznek, áttérnek a növényi táplálékra. Társas hajlamaik és az energia-megőrzés parancsa arra készteti őket, hogy állandóan egymás közelében legyenek. Nyáron általában 5-15 fős csapatokba, télen viszont akár 100 fős csapatokba is összeverődhetnek. Még sajátos védekezési módjukban is ez az összetartozás nyilvánul meg. Ha farkas vagy medve támad rájuk, ahelyett, hogy elmenekülnének, összetömörülve kört alkotnak, s a testekből álló eleven falból szarvak erdeje mered az ellenségre. Ez a stratégia évezredeken át jól szolgált minden zsákmányoló ellen - egy kivételével. Miután megjelent a felfegyverzett ember, a körkörös védelem mit sem ért a nyilak, dárdák és puskák ellen. Az Ázsia felől Amerikába érkező hódítóknak a mamut kipusztulása után a rénszarvas lett a legkedveltebb zsákmánya, a pézsmatulok pedig visszahúzódott a zord Észak sovány legelőire.

Párzás
Augusztus végén, szeptember elején kezdődik a párzási időszak. A domináns bikák húsz tehénből álló háremüket elszántan védelmezik más bikáktól. Olykor heves csatákat vívnak a tehenekért: szembenéznek egymással, lassan hátrálva a fejüket jobbra-balra himbálják, majd mintegy 30-40 méterről nagy sebességgel egymásnak rontanak. Olyan lendülettel csapják össze a szarvukat, hogy a roppant erejű ütközéstől nem egy állat koponyatörésben pusztul el. A győztes gyöngéden udvarol, de a tehenek órákig kéretik magukat. A nőstényekért harcoló bikák a nászidőszakban sokat veszítenek erejükből, ezért a telet rossz erőnlétben várják. Téli halandóságuk sokkal nagyobb, mint a teheneké, és az élettartamuk is rövidebb. A bikák átlagos élettartama 15 év, a teheneké több mint 20 év.

Szaporodás
A borjadzás időszaka április és május eleje. A borjak többsége akkor jön a világra, amikor még egy-egy késői hóvihar végigsöpri a földet. Egy nősténynek egyszerre csak egy borja van, az ikerellés igen ritka. Anya és borja szorosan kötődik egymáshoz. Északon a nőstények 4-5 éves korukban hozzák világra az első ivadékukat, és minden második évben ellenek. A délebbi populációk nőstényei már 2 évesen borjazhatnak, és csaknem minden évében van új ivadékuk.

Védelem
A védelem története 1917-ben kezdődött, amikor az állatot Kanadában védetté nyilvánították. Az Amerikai Egyesült Államok kormánya 1930-ban elhatározta, hogy visszatelepíti Alaszkába. Kelet-Grönlandról 34 fiatal pézsmatulkot indítottak útnak Nunivak szigetére, ahol a betelepített állatokból erős tenyészállomány jött létre. A sikeres megőrzési munkának köszönhetően a pézsmatulok mára ismét elfoglalta sok régi élőhelyét. Az 1960-as évek elejétől Nunivakról Alaszka más tundrai élőhelyeire, sőt az oroszországi Tajmir-félszigetre is telepítettek pézsmatulkokat. Még a kutatókat is meglepte, hogy e populációk milyen jól érzik magukat új helyükön. Szaporodnak és terjeszkednek, a számuk néhol évente akár 26 százalékkal nőhet. Sikerült visszatelepíteni a pézsmatulkot például a Kanadához tartozó fél magyarországnyi Banks-szigetre, ma ott él a Föld pézsmatulok-állományának csaknem egyharmada, mintegy 50 ezer állat. Lassan visszatér Alaszka néhány hagyományos vadászterületére is, és helyenként már az állományszabályozó vadászatot is engedélyezni kellett. A Seward-félszigeten a számuk meghaladta az 1700-at, és a csapatok időnként konfliktusba keverednek az áfonyaszedőkkel. Ha az ember meglepi az állatokat, nemigen sikerül elűzni őket, mert felveszik sajátos védelmi alakzatukat, és nem tágítanak.

Érdekesség
Az ember és a pézsmatulok kapcsolatának legújabb kori története a háziasításról szól. Nem a húsáért vagy az irhájáért érdekel bennünket, hanem finom gyapjáért, ahogy inuit nyelven mondják: a qivintért. Ez a titka annak, hogyan viseli el a kegyetlen sarki hideget.
Szociális természetének köszönhetően az állat könnyen megbarátkozik az emberrel, s aránylag szűkös helyen is jól érzi magát. A gyapját nem nyírják, hanem a természetes vedlés idején, tavasszal kifésülik. Ezt csak olyan gondozó teheti, akit az állat elfogad, ám még a legszelídebb pézsmatulok is erősen ellenáll, ha a fara körül fésülik, mert borzasztóan csiklandós. A felnőtt pézsmatuloktól évente 2,50 kiló gyapjút nyernek, s a nyers gyapjúért kilónként 330 dollárt adnak. A qivintből kalapot, sálat készítenek, és az állam támogatja a bimbózó háziipart. A pézsmatulkok jövője az utóbbi évtizedek sikeres visszahonosítási akciói ellenére sem megnyugtató. A globális felmelegedés erősen átalakítja az Északi-sarkvidék éghajlatát, gyengül a tenger jégpáncélja, a déli részeken több hó esik, mint eddig, és ez nehezíti a pézsmatulok életét. Az ember pedig tovább terjeszkedik, utakkal, csővezetékekkel keresztezi az állatok élőhelyét.

Képek a fajról

Pézsmatulok

Vissza az előző oldalra